Nem vagyok egy sportos alkat. Soha nem is voltam. Igazság szerint mindig csak igyekeztem úgy tűnni, mintha ügyes lennék, ezért már óvodásan is roppant bonyolultan adtam elő a dolgaimat, mert azt gondoltam, hogy így majd átverhetem a közönséget.

Az iskolában aztán végképp elvették a kedvemet a koordinált mozgástól. Nem lettem ügyesebb, viszont nem volt semmi sem nagyobb nyűg, mint a tornaóra. (Olyannyira, hogy titkon sajnálom most a gyerekemet, amiért neki minden napra jut egy. Persze neki nem mondom, had higgye, hogy ez a természetes…) Egy ízben össze is vesztem az aktuális tornatanárnővel, akitől azt kérdeztem, hogy miért kell nekünk fejen állni meg kézen állni, mondja meg, miért van rá szükségünk. Azt találta mondani, hogy azért, mert benne van a tantervben. Nem győzött meg.

Állandó stressz volt számomra a tesi. A szekrényugrásnál a szekrény oldaláról csapódtam vissza többnyire. A röplabdát azért rühelltem, mert mindig látszott, ki rontotta el (én), a kosárlabdát azért, mert sokat kellett rohangálni, és valahogy mindig a lábamról pattant a végtelenbe a labda. A kidobósnál fájt a labda helye… Senki nem örült úgy a törött kisujjának, mint én, mert három hétig megúsztam a tornaórát. Egy teljes évig tartott, hogy megtanuljak kötelet mászni, de utána iskolát váltottam, és én voltam a király ezzel a tudománnyal. Ezen kívül végszükség esetén előrebukfencet tudok. Alsó tagozatban jártam néptáncra, ahol egy ízben cigánykerekezni kellett valamiért a terem egyik végéből a másikba. Nem mentem többet.

Gimnáziumban pontosan tisztában voltunk a Feneketlen-tó nádállományának magasságával: Ha nem volt levágva, hosszú-hosszú métereket lehetett sétálni mögötte anélkül, hogy a tanár látta volna. A tó körüli táv 400 méter volt egyébként, zsenge tizenévesként kiköptem a tüdőmet már a felénél. Ha annak idején létezett volna a Cooper teszt, én valószínűleg még ma is a közoktatásban tengődnék.

Szóval érted. A sport és én nem voltunk jóban.

Egyetlen műfaj volt, amit kedveltem a gimiben, az a zenére tornázás (Ne hívjuk aerobicnak, az erős túlzás lenne...). Valójában ott sem igazán tudtam azt csinálni, amit kell, és főleg nem annyiszor, de mégis, a zenétől valahogy elviselhetőbb volt az egész. Pedig minden ilyen órán ugyanazt a válogatást kellett meghallgatni. Például ezt a számot. Aztán jött a társastánc, amire ma is bármikor hajlandó vagyok – kár, hogy egyedül hülyén néz ki…

Később eljártam tornázni is, pénzért. Mármint én fizettem… Eddigi legjobb mozgás-tanárommal is ott találkoztam, aki végre, életem harmincadik évében elmagyarázta, hogy melyik gyakorlatra miért van szükség. Nem voltak felesleges talajgyakorlatok, távolba dobás és fejenállás. Ügyesebb nem lettem, de tudatosabb igen. Most már tudom, hogy mit miért kellene csinálnom… Merthogy ma már végképp nem mozgok semmit. Ja, de, néha sétálok, hirtelen felindulásból akár 10 kilométereket is. Olykor. És eljátszottam már a futás gondolatával, elvi síkon. Egyelőre az van, hogy ha az életemért kellene futnom, nem az élet és a halál között választanék, hanem csak a halálnemek között: az végezzen velem, ami elől futok, vagy egy heveny fulladás. Utána is néztem dolognak a neten, de a helyes légzésről írt cikk olvasása közben folyt a könnyem és ásítoztam – már ennyitől is megborult a ritmus, úgyhogy tekinthetjük ezt a futás iránti zsigeri ellenállásnak…

Dorkában újratermelődni látszik ez az énem. (Persze azért ügyesebb.) Talán ha nem lenne tantervi előírás dobbantóról szekrényre ugrani, bukfencezni meg egyéb akrobatamutatványokat végrehajtani... A mozgás nem olyan, mint a többi tantárgy, hogy ha nem vagy jó benne, max. nem foglalkozol vele később. A mozgás az egészséges életmód része, egy életen át tartó program kellene, hogy legyen. Vajon aki nem szereti a tesit gyerekként, szívesen fog sportolni felnőttként...?