Majdnem negyven
2017. október 04. írta: Vécsey Szandra

Majdnem negyven

boat-dock-2745174_1920.jpg

Majdnem negyven vagyok. Szerencsés korban születtem, a mi korosztályunk a Ratkó-unokák korosztálya, sokan vagyunk – és elegen is, ami azt illeti. Azt mondják, a miénk egy különleges, igazán sehova sem sorolható mikro-generáció: még emlékszünk, milyen, ha csak vonalas ikertelefonja van az embernek (ahol mindig az iker beszél), de felnőttként már a netet használjuk éjjel-nappal. Analóg gyerekkor – digitális felnőttkor. Így mondják. Gyerekként két naplót írtam tele kézzel – az egyik még ma is megvan. (A másik miatt sem izgulok, mert olyan rondán írtam, hogy rajtam kívül senki sem tudja elolvasni. És akinek mégis sikerülne, rájön, hogy olvashatatlan: Kamaszlányos, túláradó, csöpögő.) 15 éve viszont honlapszerkesztős tanfolyamra mentem, 5 éve pedig online marketing tanfolyamra. Ma honlapot szerkesztek és facebook-profilt üzemeltetek - meg persze mostantól blogolok is. Emlékszem, amikor először leültem a főiskola laborjában a gép elé, hogy „akkor én most netezek”, nem tudtam, hogy mit is kellene megkeresnem a neten: Köszönöm szépen, mindent tudok, megvannak a forrásaim. Ma már akkor is rosszul vagyok, ha hazafelé a telefonomon nincs netkapcsolat. Erre mondják, hogy információs forradalom. Meg hogy netfüggőség...

Negyven felé jár ez a korosztály, életünk felénél. Életközepi válság ideje, a nők rádöbbennek, hogy elszaladt alóluk a fiatalság, a férfiak pedig csak simán megzavarodnak – tisztelet a kivételnek. Ha eddig nem váltunk, most nagy valószínűséggel megtesszük – irigységgel vegyes örömmel nézem azokat, akik boldogok a házasságukban, pedig már elmúltak negyven.

Negyven felé már valószínűleg van egy-két (három-négy) gyerekünk. Akiknek nincs, most már idegesen nézik a biológiai órájukat, kivéve azokat, akik nem is akartak. Ők lassan hátradőlhetnek, mert elkopnak mellőlük azok, akik folyton számon kérik rajtuk a gyerekeket. Sőt, negyven felé már többen látni vélik a fényt az alagút végén: a gyerek kezd önállósodni. Amíg eddig azon siránkoztunk, hogy nincs egy szabad percünk se, mert gyermekünk igényt tart ránk, ezután azért leszünk kétségbeesve, mert a gyerek lekoptat minket.. 

Negyven felé már megjelennek a ráncok, az ősz hajszálak, rájövünk, hogy az egészségügyi felhívások már nekünk szólnak, a nyugdíj-előtakarékba pedig akkora összeget kellene raknunk havonta, amekkorát nem tudunk, mert még mindig a lakáshitelt szenvedjük. A mi generációnk viszont már sejti, hogy nyugdíja nem lesz, és bízik abban, hogy a sírig tud dolgozni. Mindamellett, hogy iszik, dohányzik, egy csomó mesterséges és szennyezett dolgot fogyaszt, túlsúlyos és kettes típusú cukorbeteg. A mi generációnk az, amelyik nem kis gondot fog okozni a rendszerben 20-30 év múlva. De addig is minden nap egy ajándék…

Zaklatott, rohanó, folyton kapkodó életet élünk: reggeli rohanás, a munkahelyi/iskolai kapkodás, folyton új téma, folyton új feladat; emberek, akikkel beszélni kell és emberek, akinek beszélni kell; e-mailek, üzenetek, skype, telefon… Egyre többször érzem, hogy mint egy monumentális karmester leinteném az egész katyvasz zenekart – hallgasson el mind egyszerre! Hazaérve kislányom, Dorka vár:  viták, fegyelmezések, nevetés, mese, alkudozás, motiválás, könyörgés, alvás helyett történetek, amiket elhallgatnék sokáig – ha nem kellene már aludnia.

Ezzel együtt negyven fele bízom benne, hogy a B oldal is napos... 

A bejegyzés trackback címe:

https://levezeto.blog.hu/api/trackback/id/tr3712929445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.