Van képem
2017. december 09. írta: Vécsey Szandra

Van képem

img_2376-fekvo-kk.jpgMúlt vasárnap fogtam egy kölcsönkért bőröndöt, belepakoltam 5 váltás ruhát, majd útra keltem. Közel másfél óra múlva meg is érkeztem egy műtermi fotózásra.

Nem jellemző rám az ilyesmi. Hogy mit kerestem akkor ott? Egyrészt a szebbik énemet. Másrészt a helyzet az, hogy a tükörhöz közelítve észrevettem, hogy változik a bőröm, maholnap barázdák indulnak az arcomon, és oda a fiatalság. De tényleg... Eddig se készültek rólam profi képek és feltehetően ezután se fognak. Úgyhogy beáldoztam egy bizonyos összeget eddigi és ez utáni énjeimnek, hogy legyen mit mutogatni, ha majd ráncos leszek és agg.

Az Artbalance-nál voltam, ahol a rendelés időpontjában nem egészen azok az árak voltak, mint mostanság – mázlim volt. A csomag tartalmazott egy profi sminket és fodrászt is. Ennyi arcfestéket még életemben nem láttam egyszerre! Kiterített egy ecset- és szivacskészletet, legalább 50 különböző eszközzel. Nem értettem, minek ennyi, de legalább a felét tuti használta az arcomon. Nem tudom biztosan, nagyrészt csukva volt a szemem… Most már azt is tudom, hogy miként érzik magukat a festővásznak… Je suis Mona Lisa. Haha.

A fodrász nem vitte túlzásba, tőlem kérdezte, hogy mit akarok. Hát ööö.. Önbizalom csomagot választottam, amelynek során kihozzák belőlem a maximumot. Én tudjam, milyen az?! De azért tudott újat mutatni, valami trutyit beletett a hajamba, amitől nem lapult annyira a fejemhez. Ennél szakszerűbben ezt nem tudom leírni… Hát így, újrarajzolt, kiszínezett arccal, fejtől diszkréten és dekoratívan elálló hajjal álltam a kamera elé.

img_2233-kk.jpg
A műveletek legalább annyira érdekesek, mint maga a végeredmény. És egyben ilyenkor nagyon irigylem az ügyes népeket, mert saját műhelyben alkotnak valami számukra kedveset, másnak pedig értéket: ki fényképezéssel, ki varrással, ki pedig virágokkal – vagy bármi mással.

Egy sima családi házat képzeljetek el, amelyben minden szoba más hangulatú, más berendezési tárgyakkal, más színekkel, más stílusban. Egy-egy szoba önmagában jó ízléssel, számos variálási lehetőséggel. Mindezek mellett hatalmas világító lámpák, olyan fénytechnikai berendezések, amelyek létezéséről sem tudtam eddig. Rá kellett döbbennem, hogy a fotózás titka nem a modell vagy a háttér, hanem a fényviszonyok (és a technika, persze). Olyan, mint amikor a zenekar addig-addig hangol, míg meg nem találja a számára tökéletes hangzást akkor is, amikor egy laikus már rég nem hallja a különbséget. Na, valahogy ez történt most is, csak fényekkel. Pár kattintásnyi próbakép, néhány arrébb pakolt lámpa – és kész. 

Ha ilyesmire adjátok a fejeteket, érdemes felkészültebben menni, mint én. Nem volt különösebb póz-elvárásom, ha értitek, mire gondolok.. Szóval nem volt elképzelésem arról, hogy miként fotózzanak ebből a szögből, vagy abból az állásból, miközben úgy csinálok, hogy. Így hát ültem szófán, puffon, kisfotelben, téliesített kerti padon, meg alatta. Álltam fal mellett, meg növény mögött,  meg csak úgy. Négyszer öltöztem, kis híján ötször, de mivel öt öltözet volt az ajánlatban, nem voltam pofátlan a hatodikkal – bár épp lehettem volna. A ruhák kiválasztásánál megkérdeztem a hozzáértő környezetemet, hogy mit válasszak – és kértem, hogy a válaszon ne gondolkodjanak sokat. Egymástól független szavazatok érkeztek ugyanazokra, úgyhogy könnyű volt a válogatás. Még jó, hogy nincs sok cuccom..

A képek kiválasztása kifejezetten hatékony volt. Először adagonként megnéztük, és kiszórtuk, ami nem kellett. Ott aztán volt minden: pislogós, fura-arcos, tokás, és kimondottan vicces is - higgyétek el, a végeredmény szempontjából jobb, hogy azokat nem látjátok... Aztán a végén ismét volt egy kör, és hoztam az átlagot: az első körben 56 kép jutott tovább, a másodikban 22, de csak 10 maradhatott a végén. És ebben a kiválasztási folyamatban fontos felismeréseket tettem:

  1. Szolidan frusztrált, hogy az összes képen én vagyok.
  2. Csücsörítve mosolygok. Néha vicsorogva. Félelmetes…
  3. A fényképészi rutin az, hogy amikor meggyőződésem egy képről, hogy úgy nézek ki, mint egy szoptatós anyuka, akkor nem kezdenek el győzködni az ellenkezőjéről…
  4. Két látszólag ugyanolyan kép közül roppant nehéz választani.
  5. Az összehasonlítások során mindig van egy leggyengébb láncszem. Így váltam meg fájó szívvel az egész alakos fotók többségétől, egy decens tekintettől, és a túl mesterkéltnek ható beállításoktól.

img_2423-k.jpg

Az egész fotózásban azt élveztem a legjobban, amikor a ventillátorral fújták az arcomat. Ez volt az egyetlen kérés, amit én fogalmaztam meg a végén, és hát kár lett volna magamban tartani. Különben is a számomra ideális közeg a 25 fok, gyenge szellő – ez valósult meg a ventilátorral. Ki ne élvezné a helyzetet?

Konklúzió: Képről-képre önmagammal szembesültem, kikerülhetetlenül. Ezek a képek arra is jók, hogy az önmagunk elfogadása ne a lemondással párosuljon (ha úgyse lehetek ilyen vagy olyan, akkor elfogadás címszó alatt beletörődök a sorsomba), hanem az örömmel, hogy lám, én ilyen vagyok, de jó! Szóval mintha áthangolták volna az önképemet a lemondóan elfogadóból az örömmel elfogadóra. Kifejezetten jól esett. Igazából jobban is, mint gondoltam. Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik rászánták magukat és az összeget. Ha meg valamelyiknek híján vagytok, higgyetek nekem: Bennetek is ott van a legszebbik énetek, amelyik pont olyan szép, mint amilyennek másokat láttok. Bizony. :)

img_2268-kk.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://levezeto.blog.hu/api/trackback/id/tr8913453579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.