Derűlátás a legrövidebb nappalok idején
2017. december 20. írta: Vécsey Szandra

Derűlátás a legrövidebb nappalok idején

cloud-1902787_1280.jpgÉszrevettétek már, hogy vannak témák, amelyek besűrűsödnek valahogy egy-egy időszakra? Vagy legalábbis úgy érezzük. Persze, értem én, hogy amivel mi el vagyunk foglalva, azt jobban látjuk a környezetünkben  is. Így volt körülöttem mindenki terhes, amikor én is az voltam, így jöttek sorra a passzív agresszióról és verbális erőszakról szóló írások, amikor ráeszméltem, hogy ebben én is érintett vagyok, és így szólt minden a válásról másfél éve. Most meg ez a fránya optimizmus. No nem mintha kicsattannék a derűtől. Épp ellenkezőleg. Ebben a sötét, borús, hideg időben, amikor mindenki már csak vánszorog, mint Bánat az Agymanókból, legkevésbé sem vagyok optimista. Hogy mennyire nem, arra vasárnap a templomban döbbentem rá. Attila atya éppen az öröm vasárnapja alkalmából (Advent harmadik vasárnapja, a rózsaszín gyertyás) említette, hogy van egy olyan reggeli imaforma, amely tornával egybekötött: Tárjuk szét a kezünket, és örüljünk az előttünk álló napnak, legyünk nyitottak és befogadók – na, ennél távolabb most semmitől sem állok. Reggel legszívesebben egy hatalmas fotelban összekuporodva, egy bögre forró teával üldögélnék, hátha megjön az életkedvem. Később folytatnám az eljárást egy bögre kávé mellett, majd még később jöhet a forró csoki. Közben bugyuta vígjátékokat néznék vagy Efrajim Kishontot olvasnék, sokadszor. És várnám, ahogy rám tör az optimizmus – valószínűleg mindhiába.

Optimizmusom hiányát a minap számon is kérték rajtam, és egyfajta elvárás is egy ilyen magamfajta al-al vezetővel szemben, hogy hivatalból tekintsen pozitívan a jövőbe. Hát, nem tudom. Talán majd jövőre...  

Máskülönben optimista pesszimista vagyok – ezt Kőhalmi Zoltántól hallottam először, és azóta is gyakran emlegetem, mert igen találó: remélem, hogy nem az lesz, amire számítok. Nahát, ilyen vagyok én (is). Emellett próbálok felkészülni a legrosszabbra, számos tervet készítek az ABC összes betűjére, majd rendszerint bebizonyosodik, hogy nem vagyok elég kreatív.

Azért minden depresszióba hajló napomat fel tudja villanyozni egy-egy barát, pár keresetlen szó, bármi, amitől úgy érzem, létezem, és ennek mások örülnek. Az általános nemtörődömségből hirtelen kedvem támad tenni a dolgomat. És ez jó. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://levezeto.blog.hu/api/trackback/id/tr2413512953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.