Táncolhatnék
2018. január 13. írta: Vécsey Szandra

Táncolhatnék

beach-2952391_1280.jpgMegszólal a Zene, és szétárad a bensőmben. Megszólal, és lüktet a ritmus az ereimben. Feloldódom, elmerülök, magával ragad és részévé válok. A villamoson is.

Igazán jó zenét nem is merek nyílt utcán hallgatni. Még tán nekiállok énekelni. Esetleg táncolni. Vagy mindkettőt. A múlt héten várnom kellett a megállóban, közben rádiót hallgattam. Az egyik számra önkéntelenül mozogni kezdtem, persze csak visszafogottan. Az valamelyes komfortérzetet adott, hogy egy kissé odébb álló srác is mozgott, vélhetően hasonló okokból…

Tegnap azt magyarázták egy reggeli műsorban, hogy az ember akkor érzi magát igazán jól, ha „flowban” van, azaz teljesen jelen tud lenni valamiben – a zene, az ének és a tánc számomra pont ilyen. Mintha hangszerévé válnék a zenének, és nélkülem a zene is kevesebb lenne. 

Nem mintha különösebb tehetségem lenne bármelyikben. A gyerekem folyton rám szól, ha énekelni kezdek, igaz, ezt az apjától tanulta. (Rajta is van a „Miért váltam el?” listán…) Az ének a lélek tornája, és hát hol énekeljen az ember, ha nem otthon, a négy fal között…?!  Vagy az irodában, amikor senki sem hallja. (Amikor úgy hiszem, hogy senki sem hallja…). Vagy az utcán dudorászva – ugyan  ki figyel oda? Azóta vagyok óvatosabb, amióta másokat is hallok dudorászni az utcán…  A templomi gitáros kórusba azért nem merek beállni, félek, hogy elrontom a profi és kristálytiszta hangzást. Gitározni is tanultam ugyan, de csak ugyanazokat a darabokat tudom, amelyeket valaha régen megtanultam. Táncolni pedig csak nagyon alap szinten tudok (társastános tanfolyamok révén), viszont megnéztem az összes nézhető táncos filmet a balettől a hip-hopig, a Kaliforniai álom kivételével (egyelőre). Valamit biztos számít ez is... A pontos és kimért mozdulatokat viszont nem szeretem, türelmetlen vagyok a tökéletességgel szemben. Számomra a tánc a szabadság, azt pedig nem lehet kicentizni. Persze nem is lépek fel vele. Nem is fogok. :) 

Bármennyire is lelkesen megyek szórakozóhelyre, mindig megállapítom, hogy ott nem lehet igazán táncolni, hiába szól hangosan a zene és adott a félhomályos táncparkett. Legutóbb inkább volt szürreális az élmény, mintsem. Barátnőkkel elmentünk a Grundra -  mert ott nem nézik ki az embert akkor sem, ha elmúlt 30 -, gondoltuk, most belecsapunk a lecsóba, ropni fogjuk hajnalig. Balra tőlünk 12 éves gyerekek szórakoztak és üvöltötték a despacitót, a táncparkett körül pedig bamba férfiak kezükben egy nagy pohár valamivel stírölték a felhozatalt. Körülnéztem, és hirtelen el is ment a kedvem az egésztől, mert úgy éreztem, mintha egy kirakatban táncoltam volna, ami mellett egyaránt elsétál a kisgyerek az anyukájával, meg a nyálcsorgató bamba-fajta. Azt hiszem, megállapíthatom, hogy kinőttem a diszkó műfajából..

Régebben is inkább társastáncos bulikba jártam, és valóban felemelő, ha az ember olyan táncpartnert fog ki, aki tényleg tud táncolni és vezetni. De legalább vezetni és ritmusra mozogni. Sajnos azonban a konzervatív műfajoknak megvan az a hátránya, hogy nem akkor táncolok, amikor szeretnék, hanem amikor felkérnek. Így hát már fiatalon meg kellett tanulnom értékelni a táncon kívüli tevékenységeket. A büféasztal gyakori látogatása egyébként sem esett nehezemre, és egy idő után már bárkivel tudtam beszélgetni bármiről, és úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy petrezselymet árulok…

Ha tehát flow-élményt akarok magamnak, marad az otthoni négy fal. Nincs tömeg, nem néz senki, és olyan zenét teszek be, amilyet akarok. Még énekelhetek is. Csak a gyerek ne legyen otthon. Meg a szomszéd…  

A bejegyzés trackback címe:

https://levezeto.blog.hu/api/trackback/id/tr2013570427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.