A házi jelmezkészítés nálunk generációkon átívelő hagyomány. Régen anyukám készítette nekem, és most én készítem a lányomnak. Van valami különös varázsa annak, hogy egyik évben a ceruzát kell kitalálni, a következőben a lepkét, és így tovább. Egyszerre kell, hogy hordható legyen egy kisgyerek számára, meggyőző a többiek számára, és idő-, de főleg pénztárcabarát az én számomra. További cél, hogy a jelmez egyben átvészelje a farsang három óráját. Ez az igazi kihívás.. 

Nekem annyira fantasztikus kislányom van, hogy képes eldönteni, hogy mi szeretne lenni, és nem változtat rajta. Tudom, ilyen gyerek keveseknek adatott, hálás is vagyok érte! Nos, ez a gyerek rendszerint szilveszterig eldönti, hogy mi szeretne lenni a februári farsangon. Utána megy a rajzolás, tervezgetés, aztán anyagvadászat kizárólag az olcsó anyagos boltokban, majd a gyártás – tekintve, hogy nincs szabásmintám, és nem tudok varrni, mindig ez a legizgalmasabb fejezet (persze varrógéppel). De még mindig jobb, mintha kartonból kellene készíteni valamit. Ahhoz tudni kellene pár dolgot fizikából, ami – hát hogy is fogalmazzak – nem az erősségem. (Ha itt megragasztom, ott megtűzöm, és arra felemelem, akkor vajon elszakad-e...?)

Abszolút lelkes vagyok a témában. Még emlékszem, ahogy kiscsoportosként tavasztündérnek öltöztem, és az óvónéni azt mondta, én hoztam el a jó időt. Hát ki is húztam magam rögtön! Aztán emlékszem, hogyan festette anyukám a lepkeszárnyaimat szép színesre, vagy hogyan készített később parókát sárga fonalból, mert Runcájsz feleségének szőke haja volt, nekem pedig nem. Emlékszem, hogy másodikban második helyezett lettem a gesztenyejelmezemmel, amire igazi gesztenyék voltak valahogy rögzítve. Társalkodónőként harmadikban csípőtájt ki volt tömve a harisnyám, hogy az anyukám összes szoknyája minél szélesebb ívben álljon el tőlem. De öltöztem egyszer világító állólámpának is, amit kapcsolgatni lehetett. Egyszóval volt kitől örökölnöm. (Sajnos fényképeim már nincsenek ezekről az időkről.) 

Mivel Dorka álmai valósulnak meg a jelmezekkel (jó esetben), így kezdettől fogva bevontam az előkészületekbe. Így lettünk az ő ötlete nyomán kiscsoportban ceruzák, mert szeretett rajzolni és színezni. (Igen, mindketten) Nem vittem túlzásba, gumival behúzott, szoknyaszerű csőizét felhúztunk hónaljig, és a fejünkre tettünk egy süveget, ami úgy nézett ki, mint a ceruza vége, szépre hegyezve. Kis mértékben lebontottam vele az oviban az alacsonyra tett dekorációt…

A lepkéről már tudok képet is mutatni, ne kérdezzétek, milyen megfontolásból lett pöttyös. Talán mert az igazi lepkék valahogy túl bonyolultak. Azért annyira nem volt vicces egyesével behajtani és felvarrni a pöttyöket a szárnyára, mint ahogy azt a tervezésnél gondoltam.. (ld lejjebb)

A varázslónál világosodtam meg, hogyan passzol az ujj a törzshöz, és miért van olyan idétlen szabásmintájuk. (Szegény Dorkám a lenti képen beteg volt, azért nem annyira természetes a mosolya. Az ovis farsangot ezért kényszerűen kihagytuk.) Egyébként ennél a jelmeznél tapasztaltam meg, milyen jó fej boltosok vannak - javaslom kipróbálásra. Bementem az anyagosba, és kértem az eladó segítségét, hogy valami olyat adjon, ami inkább fényesebb, lehetőleg kék, és feltétlenül varázslós. És hozta a bolt mélyéből a tökéleteset. Alá kellett kissé bélelnem, hogy viselhető legyen, de ennyi kompromisszum belefért. Aztán elmentem az írószer boltba, ahol olyan matricát kerestem, amiből fényes csillagokat vághatok, és megismétlődött az anyagos csoda: készséggel segített, és hozta pont azt, amit elképzeltem. Vagy talán még jobbat is. És most már azt is tudom, hogy a matricacsillag nem tapad anyagra, bármennyire is szeretném. Oda kell varrni…

Életem eddigi "fő műve" mégis az Elza jelmez volt (a Jégvarázsból). Meg kellett oldani, hogy egy barbie-s, nem létező alakra rajzolt nem létező ruhából valóság legyen az én ovis kislányomon, a lehető legtöbb egyezőséggel. Néztük a kimerevített képet hosszú perceken keresztül, és azon gondolkodtam, hogy mitől lesz igazán "elzás" a jelmez. Legyen világoskék, legyen felsliccelve oldalt, legyen palástja, és egy vékony anyagú ujja... A kedvenc anyagos boltomban abban az évben sem kellett csalódnom, gyakorlatilag olyan textilt kaptam, mint amit megrajzoltak, színre és mintára egyaránt. Kapott levehetős palástot, mert sejtettem, hogy a hosszú palást előbb-utóbb útban lesz. A hátához fűzős megoldást választottam, hogy minél inkább az ő alakjához igazodjon. Persze jobb lett volna, ha a ruha fehér felső részét nem maradék függönyanyagból készítem, vagy ha már mégis, akkor időben észreveszem a különbséget a nyúlós póló és a semerre sem rugalmas függöny között…. Merthogy levettem a szabásmintát Dorka egyik pólójáról, és aztán sehogy se volt rá jó, ketté kellett vágni a hátán, mert nem akartam még egyszer megvarrni az egészet. Ezek kérem egyszeri és megismételhetetlen darabok... 

Annak a farsangnak külön kihívása volt, hogy a szülőknek is be kellett öltözni. Egy egészen icipicit túldimenzionáltam a kérdést... Dorkával kitaláltuk, hogy ha ő Elza, és én sokkal nagyobb vagyok nála, akkor legyek én a hegy, amelyen a jégpalota áll. És majd varázsol élőben palotát, ez lesz a produkció. Ez így igazán meggyőzően hangzott, de hogy lesz rajtam palota, ami szépen fokozatosan kerül oda, nem csak úgy sity-suty? Készítettem magamnak lepedőből kicsit görögös hatású „lebernyeget” kapucnival (fent és oldalt összevarrva két lepedő, fejnek, kéznek nyílás hagyva, ez lett a hegy), duplán hajtva az elején, és a hajtásba rejtettem a palota rajzát. De a rajz túl nagy lett – hátul is jól lássák – az én kezem meg nem volt olyan hosszú, így kénytelen voltam két botot is hozzárakni, hogy legyen mivel kihajtani és az égnek emelni a kellő pillanatban az addig elrejtett rajzot. A produkció hatásos lett volna, ha lett volna még ember, aki odafigyel, merthogy az utolsók között kerültünk sorra. Dorka varázsolt, én felhajtottam – az egész tartott talán 2 másodpercig fokozatosul, mindenestül. Annyira gyorsan vége lett, hogy még kép se készült róla. Utána a viselhettem a rejtett rajzos, botos lebernyeget egész délután. Nem voltam normális, belátom…

Tavaly a lánykám pálcikaember volt. (Ismét egy fehér lebernyegre fekete szalagokat varrtam, megfelelő mintában, a mellékelt ábra szerint. Fehér lebernyegekben jó vagyok. :) ) A fejrevalót adott szélességben duplán varrtam a tetején, és kartonlapot toltam bele, ettől lett tartása. A viselhetőség követelményeit viszont csak részben teljesítette, mert nem látott ki a szemén, bármennyire is hozzá volt igazítva. Újabb tapasztalat: ha olyat teszel a fejedre, ami az arcod előtt mozog, és ráadásul távolabb is van az arcodtól, nem fogsz kilátni. Ezek az élet nagy igazságai... 

Idén lebeszéltem a furulyáról. Az új jelmezről a döntés a héten várható…