Szabadságharc
2019. október 27. írta: Vécsey Szandra

Szabadságharc

img_20191026_124936.jpgMúlt héten megmásztam a Széchenyi-hegyet (Farkasrétről indulva), majd lesétáltam egész a Déliig. Most szombaton pedig elindultam a Normafától, és meg sem álltam Hűvösvölgyig, érintve két kilátót és két völgyet.

Az ember két okból megy egyedül kirándulni: Ha elege van az emberekből, vagy ha elege van abból, hogy egyedül van. Míg az előbbi nem szorul – gondolom – magyarázatra, addig az utóbbi talán.

Valahogy az ember lánya úgy van szocializálva, hogy a számos dolgot nem javasolt egyedül csinálnia: Ne álljon neki bútort összeszerelni – nem neki való. Inkább ne oldja meg a ház körüli problémákat - még valamit összekutyul. Furán veszi ki magát, ha egyedül ül be a moziba, kávézóba, pláne ha egyedül megy szórakozni – mondjuk ez utóbbi önmagában paradox, az ember egyedül nem tud szórakozni – és alapvetően ne menjen sehova se egyedül. Valahogy nekem is az az érzésem, hogy az embert a többiek hitelesítik. Azaz akkor valaki, ha van mellette valaki. Különösen akkor, ha nő. Érdekes módon én nem így látok másokat, de szent meggyőződésem, hogy mások így látnak engem... (Tudom, paranoia.) És van egyfajta bizonytalanságom, ha férfiasnak titulált munkának állok neki. Mondjuk egyre kevesebb a tavalyi lakásfelújítás után... Szóval konkrét küzdelem önmagammal és lázadás a világ ellen, ha bármit a fentiek közül csakazértis megteszek magam.

Hát ilyen nekem a kirándulás is. Mert az nem lehet, hogy én azért ne menjek sehova, mert nem tart velem senki. Persze nagyívű terveimet rögtön elvetetettem, amely szerint cél a Prédikálószék, mert onnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunakanyarra. Egyrészt mert tömegközlekedéssel olyan messze van, hogy elindulni sem érdemes egynapos túrára, másrészt ki tudja, hányan túráznak arra. Ha csak kevesen, és bármi bajom lesz, nem talál meg senki sötétedésig se. Szóval nagy falat. Viszont jóval kivitelezhetőbbnek bizonyult a kommersz, de kétségkívül megközelíthető Budai-hegység, kilátókkal, jól kitáblázott túraútvonalakkal, és megfelelő számú emberrel, akik mind-mind potenciális segítségnyújtók bokaficam esetén.

A statisztikát nézve a nép a legváltozatosabb formációkban megy kirándulni: családdal, barátokkal, párral. Összesen csak két idősebb nőt láttam egyedül. A férfiak magukban inkább biciklivel vagy futva – a gyaloglás minden bizonnyal csak a puháknak való. Meg a nőknek. Sebaj.  

Megvan annak is az előnye, ha az ember egyedül megy. Mert ha bárki mással kirándulna, akkor kikerülhetetlen, hogy alkalmazkodjon, azaz akkor már nem az van, amit ő akar, hanem az, amit a csoport. És ha az ember mindig alkalmazkodik, sosem derül ki, mit akarna ő igazán. Tavaly Stockholmban ért a felfedezés, hogy korábban sosem néztem várost egyedül – csak ott. A szabadság egyfajta foka, ha nem kell alkudozni, tárgyalni, megvitatni másokkal az úticélt, az útvonalat, és nem kell senkinek mentegetőzni, ha eltévedtem. Mert nem látja senki… Így oda mentem, ahova csak kedvem tartotta, akkor pihentem, akkor szálltam hajóra, amikor csak akartam. Legalább kiderült magam számára is, hogy mit is akarok valójában – ami nem lett volna nyilvánvaló csapatban, legfeljebb csak az, hogy mit nem akarok.

Ez egyfajta szabadságharc: A kényszerű szabadságomban vívott harc az indokolatlan konvenciók ellen, hogy ne legyek rabja sajátos élethelyzetemnek. A kirándulásom másnapján szétszedtem egy galériaágyat, valamelyes anyagi kárral. De megcsináltam. Csakazértis…  

A bejegyzés trackback címe:

https://levezeto.blog.hu/api/trackback/id/tr8115267204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.