Van tipikus negyvenes? Nyilván nincs. Egyébként sem szeretem a skatulyákat, sőt, kifejezetten lázadok ellene. A horoszkóptól, a női sztereotípiáktól, és minden egyéb, kettőt-pislogsz-és-megmondom-ki-vagy kategorizálástól rosszul vagyok. Hiszem, hogy szabadnak és egyedinek teremtett az Isten.

Apropó, szabadság. Én például nem iszom, mert mélységesen felháborít, hogy össznépi narkózásban kell részt vennem, és az átlagos szintre hülyülnöm, hogy senki ne érezze magát feszélyezve. Persze könnyű úgy lázadozni az alkohol ellen, hogy nem szeretem az ízét, és nem tapasztaltam a hatását. Apám belehalt az alkoholba, miután az tönkretette a családját és az egzisztenciáját, úgyhogy még egy okkal több, hogy messziről kerüljem.

Nem is dohányzom, de ennek sokkal kevésbé szofisztikált az oka: nincs szükségem több füstre, köszönöm, Budapesten élek…

Igen, mondhatni, sok szempontból sajátos a megközelítésem. Néha megdöbbentő. Egész sok embert borítottam ki például az élsporttal kapcsolatban. Mert mi történik? Ül a nép a TV előtt kedvenc csapatának sáljában, jobbján a popcorn, balján a haveri kör, és nézik a meccset. Irgalmatlanul üvöltenek: mérgesen, ha béna a csapat, és boldogan, ha gólt rúgnak. Majd a végén úgy örülnek, mintha ők a TV előtt személyesen érték volna el a csapat sikerét. Pedig nem. Nem voltak kint az edzéseken, nem álltak szakadó esőben a pályán, nem szenvedték végig a speciális sportoló-menüt, nem őket vizsgálják a doppingorvosok a legidétlenebb pillanatokban. Nem, egy dolgot csináltak: drukkoltak a csapatnak a TV előtt. Hogy mennyiben számít ez a sportteljesítményben, nem tudom, de feltételezem, hogy nem sokat. Mégis utána a csapat sikerével önmagukat ünneplik, egy könnyen elért sikert, amiért csak meg kellett nézni a meccset. Sosem értettem igazán. Persze, jó a tömegpszichózis a pályán vagy a TV előtt, az együtt-teszünk-valamit-mert-közös-a-cél életérzés. Flow-ban vannak, nem vitás. És ha veszít a csapat, oda a flow… Helyesebben van, ami olyankor is folyik, de azt inkább hagyjuk… 

Ezért fixa ideám, hogy az élsport egy meglehetősen l’art pour l’art dolog. A sportoló legyőzi önmagát újra és újra. Klassz. Ez vitathatatlan érdeme a sportolónak, érdeme az edzőnek, a sportorvosnak meg a dietetikusnak. És kész. De mégis, amióta civilizáció létezik, a sport circus, szórakozás, tömegek elégedettségére szolgáló rítus. Azt hiszem, meglehetős kisebbségben vagyok a sport iránti szenvtelenségemmel…

A másik polgárpukkasztó témám az állattartás. Az állatokkal szemben igencsak távolságtartó vagyok: távolról szeretem őket. Valahogy bizarr, hogy egy másik élőlényt megfogok, és teszek ide-oda, amiről közbe azt képzelem, hogy egy állatbőrbe bújt ember. Ennél csak az a furább, ha ráülök. Mi végre vitetem magamat mondjuk egy lóval?! A madarak ketrecben tartását meg aztán végképp paradoxonnak élem meg: hogy lehet állatszeretetről beszélni, ha ketrecbe zárják azt, aki szabadnak született és övé lenne a tér, a távolság? Ki milyen jogon korlátozza, és gyönyörködik benne a ketrecen kívül?! Én is rosszul viselném a ketrecet, pedig nem is tudok repülni… Számomra épp ezért nem túl vidám az állatkert se, a cirkuszról már nem is beszélve. Nem is tartok állatokat, nem is tartottam soha. Persze lehet, azért vagyok ilyen, mert nem ismerem őket. Sebaj. Ők se ismernek engem. Nem bántjuk egymást. Jól van ez így.