Ha tél, akkor édesség. Mondjuk ha nyár, akkor is. A tavaszról meg az őszről nem is beszélve...

De a tél és a sötét, a Mikulással, a karácsonnyal, szilveszterrel és a farsanggal kiegészítve magával hozza a vég nélküli nassolás lehetőségét. És ezzel élünk is alaposan, Dorka és én. Nálunk a helyzetet nehezíti, hogy a novemberi szülinapon kapott édességek eltartanak Mikulásig. A Mikulás az adventi naptár tartalmával bőven fedezi napi csoki-betevőnket karácsonyig, amikor is felváltja a csokis süti, és a szaloncukor, majd következnek az ajándékba kapott édességek hada. Szilveszterkor az ember még süt valamit, mégis az év utolsó napja, és hát az év első napjára is kell, hogy jusson belőle: az ember azt fogja tenni egész évben, amit az év első napján tesz, lássuk be, jobb az ilyet bebiztosítani. Aztán januárban csak fel kell dobni valamivel a hideg telet, hát összejövünk itt-ott, például egy forró csokizóban… Vagy csak otthon izzítjuk be csokifondü-készletünket egy teamécsessel, és banánkarikákat mártogatunk – a legjobb, csak ajánlani tudom. Nem fogyókúrás. Nagyon nem..

Már volt olyan karácsony, amikor én készítettem bonbont, persze nem kakaóbabból, hanem tört csokiból. Abban az időszakban mindenki ilyet kapott, ki karácsonyra, ki születésnapra. Egy egész gyűjteményem van jégkockakészítő formából, ami persze pont jó csokihoz is, ha nem vagy túl igényes, és megteszik a bumpszlibb formák is.   

Áll és illatozik a mézeskalácsházunk. Idén sütit ajándékoztam néhány embernek, de persze maradt nekünk is bőven, hiszen négyféle édeset készítettem, plusz még kaptunk Nagyi bejglijéből is. Harmadik napja süteményt reggelizek, fene a jó dolgomat… A nadrágom már feszül…

Azt hiszem, édességmérgezésem van.

Cukrot poraimra! :)