Szomorú évforduló ez a mai. Anyukám 30 éve ezen a napon halt meg. 35 éves volt.
Az ember azt gondolná, hogy 30 év alatt elhalványulnak az emlékek, és már alig-alig gondolunk arra, akit elveszítünk. Hát nem... És bár számtalanszor költöztem, és elkoptak gyerekkori tárgyaim mellőlem, Anyukámról alkotott belső képem mindig velem maradt.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert soha nem kellett édesanyámban csalódnom. Nem csapott be, nem bántott, mindig lehetett rá számítani. Szeretettel, humorral, türelemmel nevelt engem. Akkor is, ha akaratos voltam. Akkor is, ha rendetlen. És akkor is, ha füllentettem vagy szemtelen voltam. Igazságra és becsületre tanított, a tanulás fontosságára, az élet szeretetére, arra, hogy vegyem észre a szépet és a jót, tudjak nevetni, ha kell, önmagamon is.
Ő adott lehetőséget, hogy zenét tanulhassak, és tőle kaptam a gitárt, ami még ma is megvan. Ő már akkor franciára, majd angolra küldött, amikor még mindenki javában oroszt tanult. Ő segített, hogy megszeressem a könyveket. (És ő aggódott később, hogy képes voltam fél hatkor felkelni csak azért, hogy olvashassak még egy kicsit... ) Ő mutatta meg nekem a néptáncot és a népzenét. Jó bizonyítványért könyveket és Nagy-Bandó lemezt vehettem, ezzel együtt sosem nyomasztott teljesítmény-elvárásokkal. 11 éves koromig létezése természetes volt számomra, és eszembe se jutott, hogy lehet olyan, hogy Ő nincs...
30 éve reggel rosszul lett, este már nem élt...
Az ő szeretete az én útravalóm. Az ő példája útmutató a saját lányomhoz. Mindennap hiányzik.
