A csillagok különös állása idén tavasszal úgy hozta, hogy Finnországba mehettem Erasmus+ programmal. Mert nemcsak az oktatóknak van ilyen meg a hallgatóknak, hanem alkalmasint a magunkfajta adminoknak is. 

Finnország - a hely, ahova nem jut eszedbe magadtól kimenni. Csak ha hívnak. Vagy ha úgy esik, és ez épp vonzó is volt benne. Mit tudtam Finnországról? Nyelvrokonság meg finnugor gyökerek. Haha. Meg fák. Tavak. Rénszarvas és Joulipukki. Mondjuk annak épp nincs szezonja. Lehet, hogy ott van nyári Mikulás is...? 

Már az út szervezése sem volt egyszerű: kezdve a késői foglalásokkal, folytatva a variálásokkal egészen az egyik légitársaság csődjéig és az út újratervezéséig. Meg is ijedtünk, hogy ha ez csak a kezdet, milyen lesz a folytatás? Hazajutunk egyáltalán?! Aztán lassan - kb három nappal az indulás előtt - minden összeállt: Éva, Andi, Ágota és én meghívást kaptunk egy volt kolléganőnkhöz, Timihez Forssába, így két nappal hamarabb indultunk a hivatalosnál.  Forssából Kokkolába vitt az utunk, hogy a partneregyetemen teljesítsük küldetésünket - vagy valami olyasmit. Majd Kokkolából vonattal és hajóval jutottunk el a kies Stockholmig, ahonnan fapados hozott haza minket épp egy héttel azután, hogy elindultunk. 

Miután éjfél előtt nem sokkal leszállt a repülő, első döbbenet a félig világosság volt. Bár a nap már lement, mégsem volt teljesen sötét. Északon, egy hónappal Szent Iván éj előtt is látványosan világos van már egészen sokáig. Este kilenckor még süt a Nap, és roppant korán is kel, hogy ismét süssön hétágra. Mert ilyen időnk volt. Napos, meleg végig. A Jóisten is azt akarta, hogy minél szebb színben tűnjön előttünk Skandinávia. 

A másik döbbenet az utak: széles, jól kiépített, jó minőségű utak mindenhol, autók pedig alig. Nemcsak éjfélkor...  Út szélén olykor rénszarvasra figyelmeztető tábla. Meg fák. Meg tavak. Meg fák. Nem barchobbáztunk. Úgyis csak a fára gondoltunk volna.... :) (ld. Mackótestvér)

Ami még meglepett: a népsűrűség. Hogy még a fővárosban, Helsinkiben is tudtunk úgy fényképezni, hogy nem lógott bele sem ember, sem autó. Fele annyian laknak több, mint háromszor akkora területen, ha az ország egészét nézzük. Élhető, nyugis, tiszta - mint a mesében. Akárcsak az egyetem, ahol voltunk: Centria University of Applied Sciences, és egy velük együttműködő szakképző központ (JEDU). A hely, ahol van pénz az oktatásra. Felszerelt képzőhelyek, természetes fénnyel teli  könyvtár, modern környezet, a környék iparával szorosan együttműködő képzés közép- és felsőfokon. Ahol láthatóan kínos nekik, hogy az új törvény miatt EU-n kívüli országokból érkezőktől tandíjat kell kérni . Ahol fejlesztenek és felújítanak egy olyan épületet, ami nálunk még újnak számítana. Tényleg, mint a mesében...  

Timinek köszönhetően - aki magyar férjével és gyerekeivel együtt 10 éve élnek kint - láthattunk egy kicsit a finn hétköznapokból. Ettünk a piacon fish and chipset és rénszarvas-burgert, kóvályogtunk az óvárosban, kismillió képet csináltunk az evangélikusok hófehér katedrálisáról és ültünk a járdaszegélyen azon törve a fejünket, hogy miként cseréljük ki a kocsi kipukkadt kerekét. Na jó, ez utóbbi nem volt tervezett, és igazából nem is Timinek volt köszönhető. Csak így esett. 10 percen belül két finn is megállt, a második már nemcsak röhögött, hanem segített is. Teljesen klasszikus volt a kép: 5 nő tanácstalanul találgatja, hogy működik a kocsiemelő, és mivel kellene meglazítani a mit is... Már az első finnek is hálásak voltunk, hogy megmutatta, mit kell csavarni a kocsiemelőn, de a másodiknak sokkal inkább, aki ki is cserélte a kereket.  És mivel oly sokáig volt világos, még simán belefért este egy kis sütögetés Ágota kedvéért, mert ő ezt már itthon kitalálta, hogy sütni akar valamit egy finn tó partján. És épp kéznél volt egy kis tó - nahát - pár száz méterre vendéglátóinktól, és sütnivalónk is volt. Minden értelemben..  Utólag is hálás vagyok az élményért, végül is hányan mondhatják el ezt magukról a nem finnek? Ugye. 

Hivatalos úticélunk Kokkola volt, egy tengerparti kisváros. Erről azonnal meg is akartam győződni és beletenni a kezemet a tengervízbe, és mivel ez igen erős motivációval egyedül maradtam a társaságban, egyedül sétáltam egy fél órát a tengerpartra, és újabb felet vissza. (Google térkép a barátom...) De megérte. Útközben láttam szép színes faházakat és odaérve finn gyerekeket, ahogy este 8-kor épp kijönnek a tengerből... A víz nem lehetett több 15 foknál, a levegő 23-nál... Brr... Meg persze láttam egy kicsit a nyílt tengerből is, ami nekem minden egyes alkalommal nagy élmény. 

Finn vendéglátóink igazán szívélyes emberek voltak. Igaz, az egyikről hamar kiderült, hogy magyar és angolt tanít a Centrián, a másikról pedig, hogy lengyel, pedig ő aztán igazán finnek tűnt... Az igazi finnek is kedvesek voltak, közvetlenek és olykor svédül beszéltek egymás közt. Ott ugyanis nem svéd kisebbség van, hanem ők echte finnek, akik történelmüknél és családi hagyományaiknál fogva svédül beszélnek. Az iskolában a finn és svéd egyaránt kötelező, ehhez jön még az angol, és lehet további nyelveket is felszedni. Nyugat-Finnországban minden felirat kétnyelvű (finn és svéd), a hivatalokban mindkét nyelven lehet ügyintézni, mert mindkettő hivatalos. Olyannyira kétnyelvűek, hogyha nem találnak egy kifejezést finnül, svédül folytatják, és viszont. Saját bevallásuk szerint nem tudják megmondani, milyen nyelven beszéltek két órával korábban...  

És hogy mit ettünk? Lazacot. Valaki részszarvast. Meg csirkét, de valahogy másízűen. Meg medvecukorral bolondított citromfagyit. Jóféle rozskenyereket, meg cuki, kicsi, frissen kisütött zsömlefélét. Mindenféle magokat. Jóféle krémleveseket és lazacos ragulevest. És füstölt mézet. Mondjuk ez utóbbi nálam kiverte a biztosítékot. Andi szerint sokat kóstoltam egyszerre... Hát - lehet. Mindenesetre életemben nem ittam utána annyi vizet egyszerre, mint akkor, és  sokáig tartott, míg az arcom visszarendeződött.. Bár állítólag vaníliafagyival nem volt rossz. És még valamit a sztereotípiákról: Nemhogy nem volt hideg, nem voltak tartózkodóak a finnek, és nem kellett kötelező jelleggel szaunázni, de még inni se. Mármint alkoholt. Mert - ugye - én nem iszom, ennek számos oka van, de főleg az, hogy nem szeretem. Féltem attól, hogy illetlenség lesz nem meginni a finn vodkát, és már le is beszéltem készséges útitársaimmal, hogy miként fogom nekik észrevétlenül átpasszolni az adagomat - nem megsértve a vendéglátóinkat. Ehhez képest megkérdezték, iszok-e alkoholt, mire mondtam, hogy én nem, és minden további kommentár nélkül olyan limonádét kaptam, hogy csak na. Egyébiránt a többiek sem vodkát kaptak, hanem valami helyi specialitást. 

Egyszóval jól tartottak minket Kokkolában is. Pénteken könnyes szemmel búcsút vettünk, mindenkivel megígértettük, hogy jönnek Budapestre - roppant udvariasan ezt meg is ígérték -, majd az emeletes vonattal meg sem álltunk Turkuig, ahol hajóra szálltunk Stockholm irányába. Nos, ha valamit mindenképp ki kell próbálnotok, az egy ilyen hajó. Átszámítva uszkve 25 e Ft-ért kapsz egy éjszakai hajóutat Finnországból Svédországba, egy kétágyas kabint, bulit három helyszínen és az élményt, hogy egy ilyen batárnagy hajón utazhatsz. Este 9-kor futott ki a turkui kikötőből, és másnap reggel fél hétre ért Stockholm belvárosához viszonylag közel. 12 emelet magasan szállít kamionokat, autókat, embereket, boltokat, és szórakozóhelyeket. Nagyrészt színvonalas zenészek szórakoztatták a skandináv jónépet. Nagyrészt, mert meg kellett állapítanunk, hogy az itthon mulatósnak hívott kínos műfaj bizony ott is létezik - szintivel kísértek valami rettenetet, amire pár részeg fiatal, és két lelkes idősebb pár táncikált - viszont ott álltak sorban a legkevesebben a bárban, úgyhogy a csajok visszajáró vendégek voltak. Na jó, egyszer visszamentek, na... :) Viszont a gitáros srác a rockszinpadon igazán jól szólt. És van annak egy felemelő hangulata, amikor mindenféle náció együtt énekli unplugged Bon Jovi Livin' on a prayer című számát. Igen, én is. :) Aztán később átmentünk a pop-részlegre, ahol előbb egy kifejezetten jóhangú énekesnő, majd egy csendes DJ adta a talpalávalót. A legnépszerűbb számok svédül (finnül?) szóltak, a skandináv népek betódultak a tánctérre, és ordítva énekeltek a maguk fura nyelvén. Mókás látvány volt ez így kívülről... Ezek után Stockholm kikötőjében pislogni hajnali hét órakor egészen szürreális érzés. Csak Norbi arca volt kisimult, ő ugyanis ezt az egészet átaludta - végre sötétben, mert a kabinnak nem volt ablaka. 

Stockholm egyébként egy csoda. A sok szigeten álló város színes házakkal, templomtornyokkal, a macskaköves szűk utcás óvárossal (Gamla). A központi pályaudvar egy tömegközlekedési szupercsomópont, ahol a hajón és a repülőn kívül mindenre fel lehet szállni: buszra, vonatra, Hév-szerű izére (Pendeltag), metróra és a hop on hop offra. Ez utóbbit ki is próbáltam. Bár elég hamar rá kellett jönnöm, hogy 3 óra alvás után, egyébként is szerény fizikum és angoltudás mellett hamar elfáradok, és viszonylag szűk a szellemi befogadóképességem is, így a kötelező körökön túl nem jutottam: láttam a Skanzent, a Vasa múzeumot és a Nobel múzeumot. Ez utóbbit nettó sznobságból, de vállalom. Viszont nekik is van olyanjuk, mint nekünk az Állatkerti körút: egy kanyarodó út mentén megtalálható a parkos, állatos Skanzen - na itt láttam először rénszarvast -, a vidámpark, a cirkusz, és egyébként az Abba múzeum és a Vasa múzeum is. Csak nekik egy utcával arrébb a tenger van... Nekem külön élmény volt az Óváros nem csak azért, mert aznap reggel mi ébresztettük az lakókat a macskakövön guruló bőröndjeink zajával (be kellett sétálnunk a turistaközpontba, 2,5 km-re a kikötőtől), hanem mert tinédzser énem örvendezett az egyik téren, ahol valaha a Roxette forgatta a Fading like a flowert. (És már megint egyedül maradtam a lelkesedésemmel, mondanom se kell... Magamban dudorásztam, hogy teljes legyen az élmény. :) )

A svéd szállásunk kicsit olyan volt, mintha felkapta volna valami forgószél, és a belvárosból a külvárosba röpítette volna a menő hostelt. Nagy, tiszta szobák, szép étterem, és svédasztalos reggeli. Igen, Svédországban. Vicces, tudjuk. Nekünk is tetszett... Egyébként ebben a hostelben ismerték fel először, hogy mi magyarul beszélünk, egy idősebb fickó, aki '71-ben járt nálunk utoljára. Mondtuk, azóta pár dolog megváltozott..  Kuriózum volt északon magyarnak lenni, és ez jó érzés volt. 

És a társaság? Izgalmas, sokszínű, és mindenképpen más, mint ahogy egyébként az egyetemen ismertük egymást. A beszédes emberről kiderült, hogy leginkább egyedül szeret lenni. A szakmájáért rajongó komoly bölcsészről, hogy kreatív és kiszámíthatatlan - a maga szórakoztató módján. A közösségi emberről, hogy lélekben félig otthon van akkor is, ha elutazott... Rólam meg az, hogy végletesen kontrollmániás vagyok. Így jártam. És most már biztos vagyok benne - amit eddig is sejtettem - , hogy angolul csak és kizárólag akkor fogok beszélni, ha az a forgószél, ami a Dorothy házát meg a stockholmi hostelt máshova repítette, engem is letesz egy angol nyelvű közegbe, és ki sem enged onnan legalább egy fél évig. Akkor talán. Ha nem lesz kinek a háta mögé bújnom... 

Tartalmas, tanulságos és kalandos hetünk volt, csodálatos idővel, remek vendéglátókkal és nagyszerű helyszínekkel. Csak ajánlani tudom. Hátha lesz olyan mákotok, mint nekünk volt. :)