Rendszerint kisebbségben érzem magam. Számos területen szorulok az 5%-ba. Például mindig olyan pártot támogattam, amelyik éppen elérte az 5%-os küszöböt. Vörös a hajam, ezzel a világ népességének egészen kis részéhez tartozom. Nem káromkodok – na ez is egy külön történet, de ezzel is egy „elit klub” tagja vagyok. Már ha van egyáltalán rajtam kívül még egy olyan ember, akinek listája van szavakból, amelyeket soha nem ír le, és soha nem mond ki. Egy soha ki nem mondott, soha le nem írt lista…. Van tető a fejem felett, van mit ennem, van munkám és a lányomat iskolába tudom járatni – világviszonylatban ez is szenzációnak számít. Katolikus vagyok, ami még jelenthetne elsöprő többséghez tartozást, de templomba is járok – ezzel ismét egy szűk körhöz tartozom. A fura egyébként az, hogy vallásos berkekben világias vagyok, világi berkekben meg túlontúl vallásos. Szinte felnőttként keresztelkedtem, a családban rajtam kívül talán a keresztanyám vallásos, és idősebb korára egy távoli rokonom – ő viszont egészen nagyon. Az elmúlt 25 évben azért küzdöttem, hogy ne nézzen fogyatékosnak a családom azért, mert hiszek. És ne nézzenek rám furán az egyházban, hogy számos hagyományt és kötött imát nem ismerek. Ráadásul elváltam, gyakorló katolikusként ez sem túl megszokott. Igaz, nem kellett volna hozzámennem olyanhoz, aki nem gyakorló katolikus…
Szóval nem káromkodok. Számomra ez amolyan verbális környezetszennyezés. Persze minden relatív. Csúnya szó az, hogy hülye? És hogy fene? Meg hogy franc? Ha igen, akkor mégiscsak káromkodok. De ennél agresszívebb, naponta használt kötőszavakat már nem mondok. Egyszer nagyon indulatosan azt mondtam: A csuda vigye! Mire szabadszájú kolléganőm elkezdett nagyon vigyorogni: Na mi van, Szandra, mérges vagy..? Ezzel együtt a szlenget mégis szeretem. Az vicces és találó. Így egyszerre vagyok szalonképes és szalonképtelen, mert bár csúnya szavakat nem használok, olyan pongyolán tudom magam kifejezni, hogy sokan megkérdőjelezik az összes végzettségemet, különös tekintettel a magyar érettségimre.
